"Az én vezérem bensőmből vezérel!" /József Attila/ 

Azt, hogy mit tekintünk szégyenletes cselekedetnek függ a közösség morális alapjától. Ha a morális alap közös, akkor annak referenciája határozza meg, hogy mi elítélendő és mi nem. A morál az alapja a jogi normáknak, amelyek közhatalmi eszközökkel biztosítják az erkölcsi szabályok érvényesülését és büntetik azok megszegését. Könnyen belátható, hogy a morális alap széttöredezése, az erkölcsi relativizmus nem csak a jogalkotók dolgát nehezíti meg egy társadalomban, hanem kihat az egyének cselekedeteinek – vagy éppen elvárható cselekedeteik hiányának – elkölcsi megítélésére is. Az egyéni cselekedetek külső erkölcsi megítélője a környezet, a közösség, belső megítélője a lelkiismeret. Amíg egy társadalomban az elkölcsi alapokon nyugvó jogrendszer harmonizál az egyéni lelkiismerettel, addig mindenki számára világos, hogy mely cselekedet szégyenletes és ez teljes harmóniát mutat azzal, hogy mely cselekedet minősül jogilag is büntetendőnek.

Az erkölcsi relativizmus korában az egyén érezheti a közösség rosszallását olyan cselekedete miatt is, amely nem vált ki benne lelkiismeretfurdalást és vice versa.

A szégyen – az eddig felvázolt kontextusban – több is és más is mint csupán egy érzet vagy érzelem. Elsősorban a lelkiismeret jelzőeszköze az emberi viselkedés morális etalonhoz mért minőségének megállapítására, ha úgy tetszik, szellemi lakmuszpapír. A lelkiismeret eltorzult működését reprezentálják az antiszociális, pszichopata, vagy éppen szadista bűnözők és ebben még – többé-kevésbé – fennáll a társadalmi konszenzus. De hatalmas elkölcsi megítélésbeli törésvonal mutatkozik olyan – nem büntetőjogi kategóriába tartozó – cselekedetek esetében mint például az abortusz vagy a házasságtörés. (Hozzátéve, hogy a nem is olyan távoli múltban még mindkét cselekmény bűncselekménynek is minősült az un. civilizált világ minden országában.)

Vagy vegyük az önkielégítés példáját! Miért kapcsolódik erős szégyenérzet hozzá, holott – és jönnek az orvosi, tudományos, pszichológiai érvek – ez bizonyos életkorban természetes, egészséges, ártalmatlan, ráadásul másoknak sem árt vele az "elkövető". Honnan hát az ösztönös szégyenérzet? Miért nem természetes ezt nyilvánosan csinálni, mint mondjuk az evést, vagy akár a római korban az ürítést a nyilvános illemhelyeken? Esetleg az a fránya lelkiismeret tud valamit, amit a racionalizáció teljes fegyverarzenálját bevetve próvál cáfolni, negligálni?

Menjünk tovább! Mi a helyzet az olyan jellegű szégyenérzettel, ami nem morálisan mérhető cselekedetekhez, hanem testi kinézethez, vélt vagy valós fogyatékossághoz, normális biológiai funkciókhoz kötődik? Miért szégyelli bárki is, hogy szeplős, pattanásos, szőrős, kopasz, kövér, sovány, korog a hasa, menstruál, nagy a füle, kicsi a melle, nagy a melle és sorolhatnánk. Abban gondolom mindenki egyetért, hogy ezek nem morális, nem lelkiismereti kérdések. Marad a közvélemény, az emberi – akár saját magunkkal szemben támasztott - elvárások illetve az azoknak való megfelelni akarás vágya. Nem lényegtelen kérdésről van szó, embereket – és különösen az ilyen szempontból veszélyeztetett kamaszok korosztályát - képesek depresszióba, öngyilkosságba hajszolni az ilyen kegyetlen elvárások. Itt jutottunk vissza a moralitás világába: akik képesek másokkal szemben olyan elvárásokat (normákat!) támasztani, amelyeknek morális alapja nincs, csak azért, hogy megalázhassák, nevetségessé tegyék a másikat és ezzel – végső soron – saját vélt felsőbbrendűségüket bizonyítsák, nyugodtan és kellő okkal szégyellhetik magukat! Hogy mégsem ezt teszik? A szégyentelenségnek ez a típusa a lelkiismeret diszfunkciójára utal, amelyhez egy folyamat vezet. Lehetséges ugyanis akarati döntésekkel sorozatosan megerőszakolni a saját lelkiismeretet, azért, hogy "hagyjon már békén ezzel az ósdi lelkiismeretfurdalással, mert nem érzem magam jól tőle". Rafinált igyekezete ez tehát az abszolút morális mércét elvető embernek a szégyenérzéstől való megszabadulásra, de nem a lelkiismerete szavának való engedelmeskedés útján, hanem éppen ellenkezőleg! Egyúttal belépés a morális vakság világába.