Morál, jog, lelkiismeret

"Az én vezérem bensőmből vezérel!" /József Attila/ 

Azt, hogy mit tekintünk szégyenletes cselekedetnek függ a közösség morális alapjától. Ha a morális alap közös, akkor annak referenciája határozza meg, hogy mi elítélendő és mi nem. A morál az alapja a jogi normáknak, amelyek közhatalmi eszközökkel biztosítják az erkölcsi szabályok érvényesülését és büntetik azok megszegését. Könnyen belátható, hogy a morális alap széttöredezése, az erkölcsi relativizmus nem csak a jogalkotók dolgát nehezíti meg egy társadalomban, hanem kihat az egyének cselekedeteinek – vagy éppen elvárható cselekedeteik hiányának – elkölcsi megítélésére is. Az egyéni cselekedetek külső erkölcsi megítélője a környezet, a közösség, belső megítélője a lelkiismeret. Amíg egy társadalomban az elkölcsi alapokon nyugvó jogrendszer harmonizál az egyéni lelkiismerettel, addig mindenki számára világos, hogy mely cselekedet szégyenletes és ez teljes harmóniát mutat azzal, hogy mely cselekedet minősül jogilag is büntetendőnek.

Az erkölcsi relativizmus korában az egyén érezheti a közösség rosszallását olyan cselekedete miatt is, amely nem vált ki benne lelkiismeretfurdalást és vice versa.

A szégyen – az eddig felvázolt kontextusban – több is és más is mint csupán egy érzet vagy érzelem. Elsősorban a lelkiismeret jelzőeszköze az emberi viselkedés morális etalonhoz mért minőségének megállapítására, ha úgy tetszik, szellemi lakmuszpapír. A lelkiismeret eltorzult működését reprezentálják az antiszociális, pszichopata, vagy éppen szadista bűnözők és ebben még – többé-kevésbé – fennáll a társadalmi konszenzus. De hatalmas elkölcsi megítélésbeli törésvonal mutatkozik olyan – nem büntetőjogi kategóriába tartozó – cselekedetek esetében mint például az abortusz vagy a házasságtörés. (Hozzátéve, hogy a nem is olyan távoli múltban még mindkét cselekmény bűncselekménynek is minősült az un. civilizált világ minden országában.)

Vagy vegyük az önkielégítés példáját! Miért kapcsolódik erős szégyenérzet hozzá, holott – és jönnek az orvosi, tudományos, pszichológiai érvek – ez bizonyos életkorban természetes, egészséges, ártalmatlan, ráadásul másoknak sem árt vele az "elkövető". Honnan hát az ösztönös szégyenérzet? Miért nem természetes ezt nyilvánosan csinálni, mint mondjuk az evést, vagy akár a római korban az ürítést a nyilvános illemhelyeken? Esetleg az a fránya lelkiismeret tud valamit, amit a racionalizáció teljes fegyverarzenálját bevetve próvál cáfolni, negligálni?

Menjünk tovább! Mi a helyzet az olyan jellegű szégyenérzettel, ami nem morálisan mérhető cselekedetekhez, hanem testi kinézethez, vélt vagy valós fogyatékossághoz, normális biológiai funkciókhoz kötődik? Miért szégyelli bárki is, hogy szeplős, pattanásos, szőrős, kopasz, kövér, sovány, korog a hasa, menstruál, nagy a füle, kicsi a melle, nagy a melle és sorolhatnánk. Abban gondolom mindenki egyetért, hogy ezek nem morális, nem lelkiismereti kérdések. Marad a közvélemény, az emberi – akár saját magunkkal szemben támasztott - elvárások illetve az azoknak való megfelelni akarás vágya. Nem lényegtelen kérdésről van szó, embereket – és különösen az ilyen szempontból veszélyeztetett kamaszok korosztályát - képesek depresszióba, öngyilkosságba hajszolni az ilyen kegyetlen elvárások. Itt jutottunk vissza a moralitás világába: akik képesek másokkal szemben olyan elvárásokat (normákat!) támasztani, amelyeknek morális alapja nincs, csak azért, hogy megalázhassák, nevetségessé tegyék a másikat és ezzel – végső soron – saját vélt felsőbbrendűségüket bizonyítsák, nyugodtan és kellő okkal szégyellhetik magukat! Hogy mégsem ezt teszik? A szégyentelenségnek ez a típusa a lelkiismeret diszfunkciójára utal, amelyhez egy folyamat vezet. Lehetséges ugyanis akarati döntésekkel sorozatosan megerőszakolni a saját lelkiismeretet, azért, hogy "hagyjon már békén ezzel az ósdi lelkiismeretfurdalással, mert nem érzem magam jól tőle". Rafinált igyekezete ez tehát az abszolút morális mércét elvető embernek a szégyenérzéstől való megszabadulásra, de nem a lelkiismerete szavának való engedelmeskedés útján, hanem éppen ellenkezőleg! Egyúttal belépés a morális vakság világába.

0 Tovább

Az osztály szüze

Képtalálat a következőre: „El Greco Virgin Mary 1585”

Te még szűz vagy? – visította Niki a pad tetején ülve, miközben röhögve csapkodta combjait. Biztos, hogy az vagy! Látom, hogy elvörösödtél. Látjátok? Niki immár a pad tetején állt és nem bírt magával. Harsány volt, száján elkenődött vörös rúzs, méreténél két számmal kisebb farmerba gyömöszölte tekintélyes fenekét, topjából kilógott rengő, köldökpiercinges hasa. Osztálytársnői adták alá a lovat, egymást hergelve rihegtek-röhögtek és tették, vették magukat a lehajtott fejjel, lesütött szemmel gubbasztó Marika körül, akin olyan jól mulatott Niki. A lányok nem mulasztottak el öt másodpercenként a fiúk felé sandítani, mit szólnak ehhez a jó kis balhéhoz. Gabi, az osztály szívtiprója, leereszkedően mosolygott. Megengedhette magának, hogy hűvös távolságtartást színleljen, tudta – és már tapasztalta több ízben is -, hogy osztálytársnői, meg úgy általában a lányok, oda vannak érte. Ezen a renoméján nem kívánt rontani azzal, hogy kimutassa Marika iránti rokonszenvét, ami igazság szerint ennél azért már több volt. Hetek óta ment a pusmogás a csajok között, hogy van egy „szűz Mária” az osztályban, aki ráadásul évvesztes, vagyis legtöbbjüknél kb. fél évvel idősebb és hát, na… értitek, szóval még nem volt ÚGY fiúval SOHA! Ildi hozta a hírt egy reggel, miután az új osztálytársnővel előző este chateltek és Marika elárulta magát. Ildi meg Marikát árulta el, mert tudta, hogy ezzel a hírrel nagyon népszerű lesz a csajok közt. Természetesen egy ekkora nagy szenzáció nem maradhatott meg az osztályterem falai közt, ez a kibertérbe kívánkozott!

El is indult a pletyka digitális körútjára, először csak a „Tíz kicsi némber” nevű zárt csoportban a legnépszerűbb közösségi oldalon, de aztán láncait letépve, kitört a zárt chatszobából és szabadon szárnyalt tovább. Lassan, de biztosan az egész gimi, beleértve a tanárokat is, tudomást szerzett Marika „fogyatékosságáról”. De a hír a szülői közösséget is elérte, pro és kontra véleményeket és indulatokat kiváltva.

Közben valakinek az a kreatív ötlete támadt, hogy El Greco Szűz Mária(1585) című képe alá kiírta Marika teljes nevét, posztolta és a kép önálló virtuális életre kelt. Egy hónap elteltével sem csillapodtak a felajzott alantas indulatok, és Marika úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Egy szép nyári estén elindult sétálni egyedül és céltalan. Félig öntudatlan bolyongása során egyszer csak arra eszmélt, hogy az Erzsébet híd korlátján áll és nézi a mélyben kavargó Dunát. Megkönnyebbüléssel töltötte el az a gondolat, hogy itt és most véget érhetnek szenvedései. Csak rajta múlik! Nem tudta mennyi idő telt el így és mikor nehezedett egy kéz a vállára, csak azt vette észre, hogy az a kéz rántotta vissza abban a pillanatban, amikor már majdnem zuhanni kezdett. Ne félj Mária – szólt egy hang a háta mögül - nagyon szeretlek! Ki az? Apa? Fordult meg Marika és zokogni kezdett. Édesapja 3 éves korában halt meg, alig emlékezett rá.

Végig követtelek – mondta neki Gábor és láttam, hogy mire készülsz, de olyan hirtelen másztál fel a korlátra és kezdtél volna ugrani, hogy nem értem oda időben hozzád, de aztán úgy tűnt, valaki visszaránt. Nem én voltam – vallotta be a fiú szégyenkezve, féltem. Én is féltem – válaszolta a lány és szégyelltem magam, de ennek vége.

Másnap, amikor Marika belépett az osztályterembe, Niki szemébe nézett és Nikinek torkára forrt a csúfolódás. Marika arca rendíthetetlen derűt sugárzott.

Tizenkét év múlva a tíz éve érettségi találkozón a körben Marikára került a sor. Felállt és mosolyogva elmesélte, hogy mi történt vele, mióta nem találkoztak. Elmondta azt is, mi történt vele a hídon, és hogyan változott meg onnantól kezdve az élete. Niki lesütött szemmel hallgatta. Marika után Gábor következett, akivel nyolc éve házasodtak össze és sugárzott róluk a boldogság. Mindenki őket irigyelte.

3 Tovább

Nem szégyelli magát, Géza bácsi?

Géza bácsi jó tanár volt, a középiskolás diákok kedvence. Történelmet és filozófiát tanított, fakultatív köröket is szervezett minden évben a lelkesebb nebulók számára. Géza bácsinak olyan tipikus tanári kinézete volt, lobogó, kissé ápolatlan sörény, többnyire borostás arc, farmer és kinyúlt pulóver. Kiugró ádámcsutkája egyre gyorsuló tempóban ugrált fel-le, amint egy-egy témába mind jobban belelovallta magát. Az órák elején átlagban másfél percig bírta ki a tanári asztal mögött ülve, aztán először az asztal tetejére telepedett, majd heves gesztikulálások közepette rótta az osztálytermet fokozódó tempóban. A kicsöngetést nem mindig vette észre, de ezt ellensúlyozta azzal, hogy rendszeresen el is késett óráiról. Emiatt senki nem bántotta, meg más miatt sem, mert vajszíve volt. Tényleg szerette a diákjait, mindent megtett azért, hogy a legbutuskábbja is eljusson a kettesig. Kollégái is szerették, mert minden pluszmunkát szívesen elvállalt, akár osztálykirándulásról, akár rendezvényszervezésről volt szó.

Bár Géza bácsi harmincöt éves korára is agglegény volt, fent ismertetett kinézete ellenére a bölcsészhajlamú diáklányok szívét mégis megdobogtatta. Az agya volt a szexepilje. Ám egyszer csak jött a hír: Géza bácsi nősül! A szerencsés kiválasztott szintén pedagógus volt, matematikát tanított a kisváros másik gimnáziumában. A házasságkötéssel nem sokat vártak, megismerkedésük után fél évvel már ki is mondták a boldogító igent. Innentől kezdve, eleinte látszólag semmi nem változott. Géza bácsi ugyanúgy nézett ki, ugyanannyit dolgozott ugyanolyan lelkesedéssel, mint azelőtt. Aztán kezdett megváltozni. Már nem járkált az órákon, egy-egy felkészületlen diák felelése közben elvesztette a türelmét – ilyen azelőtt soha sem fordult elő - különórákat nem tartott, pluszfeladatokat nem vállalt. Hát persze, a házasélet! Ez volt a közhelyes magyarázat mindenre.

A házasság három évig tartott, gyerekük nem született, a feleség összeszűrte a levet kamaszkori szerelmével, Géza bácsi szíve összetört. Már nem érdekelte a tanítás, meg úgy általában semmi. Egyre gyakrabban nyúlt a pohár után. Elkezdett adósságokat felhalmozni. Nem sok idő telt el és a villanyt kikapcsolta a szolgáltató a lakásban. A közösköltség-tartozást ráterhelték a lakására. A személyi kölcsön- és hitelkártya-tartozást úgy szintén. Jó helyen volt a lakás, közel a főtérhez, az árverésen hetven százalékos áron egyből elkelt. Ezt azonban Géza bácsi nem várta meg, előbb felmondott az iskolában és kiköltözött a város széli kiserdőbe egy kempingsátorba. Többé nem nyomasztotta az órákra való készülés terhe, a közüzemi számlák befizetésének felelőssége, sem az a nyugtalanító érzés, hogy életét becsöngetések és kicsöngetések szabdalják darabokra. Volt ideje gondolkodni. Naphosszat járkált a kiserdőben, vagy ha úgy tartotta kedve feküdt és gondolatban végigelemezte kedvenc filozófusainak az elméleteit, vagy történelemórát tartott a madaraknak a Nyugat-Római Birodalom bukásából, filozófiaórát az egzisztencializmusról. Összetört szíve kezdett begyógyulni és meglepően jól érezte magát annak ellenére, hogy a hideget mindig is utálta. Valahogy hozzászokott a szervezete ehhez is. Bejárt a hajléktalanszállóra ebédelni, egyébként azt ette, amit talált. Nem hiányzott neki az iskola sem, bár ezt alig merte magának bevallani. Két év telt el így, aztán egy reggel arra ébredt, hogy nagy jövés-menés zajlik a sátra előtt, kiabálás, fontoskodás. Kinézett és már el is csattant egy vaku. Jó napot Kemenesi úr, a  Színes Celebvilág szerkesztőségétől jöttünk, szeretnénk egy interjút készíteni magával, ha megengedi. Közben egyfolytában kattogott a fényképezőgép. Géza bácsi fejébe szökött a vér. Takarodjanak innen! - üvöltötte. Menjenek a francba, hagyjanak békén! Az újságíró belátta, hogy ebből itt nem lesz riport, de azért egy jó kis szaftos, fényképekkel illusztrált cikk mégiscsak megjelent a méltán népszerű lapban.

A cikket sokan olvasták Géza bácsi volt diákjai, kollégái közül is és megszólalt bennük a lelkiismeret. Azért az mégiscsak szégyen, hogy egy ilyen koponyának, mint Géza bácsi a kiserdőben kelljen sátoroznia! Hogy ez miért csak a cikk hatására jutott eszükbe, azon már nem gondolkoztak el, de szerveztek egy aláírásgyűjtést, "Méltó Életet Géza bácsinak" mottóval. Fészbuk kampány is indult és láss csodát, hamarosan tízezer aláírás összegyűlt. Az időközben mozgalommá szerveződött kezdeményezés képviselői ünnepélyes keretek között nyújtották át az aláírt íveket az illetékes minisztériumi képviselőnek. A pozitív érzelmek és szándékok szinergiája egy önkormányzati bérlakásban öltött testet, amit Kemenesi Géza részére utaltak ki, a kulcsot személyesen a polgármester vitte ki a kiserdőbe, természetesen a Színes Celebvilág és egyéb sajtóorgánumok munkatársainak kíséretében. Géza bácsit ezúttal is meglepte a kompánia érkezése, álmosan, kócosan, szakállasan kandikált ki a sátorból. A polgármesteri hivatal megbízott ügyintézője elmagyarázta Géza bácsinak, hogy miért jöttek, egyúttal megkérte, hogy vegye át a kulcsot a polgármester úrtól és közben mosolyogjon a kamerákba. Géza bácsi valamit dörmögött, ami belegyezésnek tűnt. Valójában álomtól kótyagosan, még fel sem fogta, hogy mi történik körülötte. De a kamerák elkezdtek forogni, a polgármester nyújtotta a lakáskulcsot Géza bácsi felé, aki felnézett és annyit mondott: de hát én itt jól érzem magam...Nem vette át a kulcsot, nem is mosolygott, csak visszabújt a sátorba és behúzta a zippzárt. A megható jelenet elmaradt, az újságírók eloldalogtak, a polgármester dühöngött. Hogy képzeli ez a vén majom, hogy semmibe vesz? De nem csak engem, az összes jóakaróját! A miniszter úrról nem is beszélve! Nem szégyelli magát? - üvöltötte végül a sátor felé és bevágta a szolgálati Mercedes ajtaját.

2 Tovább

arslonga

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek