Valami nem stimmel ezzel a hellyel. Nem tudom mióta vagyok itt. Látszólag minden rendben van. Kellemes a hőmérséklet, kényelmes a berendezés, a tápanyagellátás egyenletes és megfelelő. Állandóan hallatszik egy megnyugtató, ritmusos hang, mintha távoli dob szólna az őserdőben. Néha más hangokat is hallok. Leggyakrabban egy lágy, hol enyhén ereszkedő, hol emelkedő hangot, amely mintha egyszerre szólna kívülről és belülről, ami bennem is rezonál. Máskor erős és ijesztő hangokat, mintha valami hirtelen felrobbanna, vagy mintha odakint kiabálnának, veszekednének. Időnként pedig zene szól. Hasonlít a távoli dob hangjára, amit állandóan hallok, de más ritmusban és gyönyörű, különös dallamokkal. Vagy időről-időre az a furcsa zúgás, ami ha beindul, akkor elkezdődik a rázkódás, huppanások, ide-oda dülöngélés. Általában sötét van, de nagyon szeretem amikor halvány narancsos, rózsaszínes derengés vesz körül, ilyen lehet a fény. Soha nem láttam még a tiszta fényt, de a bőrömön érzem, amikor a cellámon kívül ragyog. Egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam és...úgy érzem - valami nem stimmel ezzel a hellyel.

A legelső emlékem valami hosszú menekülés a nemlét elől, rohanás ide, a létezésbe, ahol aztán rám záródnak a falak. Eleinte örültem, mert azt gondoltam győztem és oltalmat találtam. Sokáig csak pihentem. Ki kellett hogy pihenjem az az eszeveszett rohanást, meg kellett erősödnöm. Vártam. Tudtam, hogy létezésem még titok. Jó volt a tudat, hogy nem ismer senki, biztonságban éreztem magam tőle. Aztán tudomást szereztek rólam. Ebben biztos vagyok, mert egyértelmű üzenetet kaptam. Aki először értesült a létezésemről, az nem örült nekem. Fenyegető gondolathullámokat küldött felém, félelmet, fájdalmat és dühöt. Egy ideig még érkeztek olyan gondolatok is hozzám, amelyek átöleltek.

Végül egy döntés született a sorsomról, innentől kezdve nem volt többé ölelés, csak jeges félelem. Meg kell halnom. Csak idő kérdése és kivégeznek. Valamiért nem lett volna szabad létrejönnöm, de nem értem, hogy miért. Próbálom magam kicsire összehúzni, próbálok észrevétlen maradni, minél kevesebbet mozogni. Hátha megbocsátanak nekem és kegyelmet kapok. Kiktől? Nem tudom. Azoktól, akik arra ítéltek, hogy egész életemet ebben a kipárnázott börtönben töltsem, ahonnan egyenesen a vesztőhelyre visznek. De az is lehet, hogy nem visznek már sehova sem, hanem itt helyben fognak lemészárolni. Nincs mit tenni. Nincs remény. Ezért mondtam, hogy valami nem stimmel ezzel a hellyel. Utoljára hallottatok felőlem – ha vagytok egyáltalán. Most, amikor ezt olvassátok, én már sikítok. Kinyílt egy fényes kapu a cellám falán. Csillogó, hatalmas  pengék, fogók, szúróeszközök jöttek be rajta, amelyek elől nem todok elbújni sehova, mert látnak engem! Mindjárt belém döfnek, belém vágnak és széttépnek. Nagyon félek!