Minden állat egyenlő

 Képtalálat a következőre: „Animal farm”

A napokban újra a kezembe akadt George Orwell szatírikus regénye, az Állatfarm, ami 72 éve, 1945. augusztus 17-én jelent meg. Én először, a megjelenése után 43 évvel találkoztam a könyvvel, amikor 1988 január-februárban a "Barátság 88" nevű nemzetközi hadgyakorlaton - ami az utolsó előtti ilyen jellegű megmozdulás volt Magyarországon a Varsói Szerződés égisze alatt - volt "szerencsém" részt venni sorkatonaként. A hadgyakorlat egy része ekkor már – a 80-as évek végén – kirakat volt a sajtónak. Természetesen nem mindenhová engedték be a kamerát, de a díszsátorba, a kisuvickolt néhány tank és PSZH közelébe, meg a minta lövészárokhoz igen. Mosolygó és jóllakott kiskatonák – honvéd elvtársak - nyilatkoztak, előre gyártott szövegeket. A valóság ezzel szemben a következő volt: lejárt szavatosságú konzervek (főleg vagdalt hús, alias dzsuva), tömött szalmazsák helyett alvás a csupasz lövészárokban, amit a bakonyi sziklából csákányoztunk ki, vagy a jéghideg PSZH-ban (Páncélozott Szállító Harcjármű). Jól szigetelő hálózsák helyett lópokróc, változatos étrend helyett sertés- és marhamájkonzerv, Hitler-szalonna. Mindez a remek ellátás hitelesen tükrözte a szocialista tervgazdaság ekkori állapotát, vagyis a csőd szélét. Még jobban látszott ez abból, ahogy a hadgyakorlat végén elindultunk haza – vagyis a laktanyába. Illetve csak elindultunk volna, ha a csapatszállító harci járműveink 80%-a be nem döglik. Egyszerűen nem indultak el. (Hozzáteszem, hogy ezekkel a járművekkel kellett volna a politikai-katonai propaganda szerint diadalmasan vonulni végig a hanyatló nyugat legyőzött országain.) Pár napot tehát ráhúztunk még erre a kellemes, téli kiruccanásra. A sofőrök izzadva próbáltak életet lehelni a tragacsokba. Most rájuk járt a rúd. Nekünk, többieknek viszont nem volt mit tenni, mivel erre a helyzetre bölcs és előrelátó parancsnokaink sem voltak felkészülve. Azon kívül, hogy "amíg meg nem szerelik a vasat, itt fognak dekkolni". Sofőrjeink tehát bütykölték a vasat, mi meg néztük. A zubbonyom felső zsebében ott lapult ez a vékony kis könyv, amit egy barátomtól kaptam az 1984-el együtt, szabadkai kiadásban. Az 1984 túl vastag volt, nem fért bele a zsebembe, ezért az Állatfarmot hoztam magammal.

Fogalmam sem volt, hogy miről fogok olvasni. Aztán néhány lap után keztem ráébredni, hogy arról a valóságról olvasok, ami körülvesz. "Minden állat egyenlő' Így szól például az állati Hétparancsolatok közül az utolsó. A lövészek gúnyneve a seregben az volt, hogy "nyulak". Az előfelvételiseké pedig "táposok", a leszerelés előtt álló sorkatonáké "öreg ráják". Az alkoholista őrnagyaink, századosaink és egyéb tisztjeink alapból "részeg disznók" voltak. Az állatvilág más példányai is soraink közé furakodtak, például a körletenként elosztott besúgók, becenéven "patkányok". A patkányokról éppen azt olvastam, hogy "Az Őrnagy (aki a történet szerint egy kandisznó) felemelte patáját, hogy csendet teremtsen. Elvtársak – mondta -, itt valamiben meg kell állapodnunk. Barátaink, vagy ellenségeink-e a vadállatok, például a patkányok és a nyulak? Bocsássuk szavazásra a kérdést: Elvtársak-e a patkányok? A szavazást mindjárt meg is ejtették, s a túlnyomó többség döntése szerint a patkányok elvtársak."

A könyv alcíme "Tündérmese" és a történet a sztálini rendszer – valamint a mindenkori totális diktatúrák - szatírája, amely egy angol farmon játszódik. A háziállatok a disznók vezetésével fellázadnak az ember uralma ellen, forradalmat robbantanak ki és elzavarják a gazdát. Átvéve a hatalmat, egyenlőséget, szabadságot, jólétet kívánnak megvalósítani az Állatfarmon. Idealista eszméjüket Állatizmusnak nevezik. A disznók a szellemi vezetői a közösségnek, megtanulnak írni, olvasni, törvényeket hoznak, irányítják a munkát. Közben vetekedés támad a disznó vezetők között és a Napóleon nevű, legerőszakosabb kandisznó felülkerekedik. Legtehetségesebb vetélytársát, Hógolyót hamarosan árulónak kiáltja ki és ezzel menekülésre készteti, később minden bajért bűnbakká teszi. Rövidesen átveszi a korábban elzavart ember szerepét is, és a kezdeti lelkesedés átvált félelembe, elnyomásba, szenvedésbe. Természetesen a birkák gondolkodés nélkül bégetik, hogy "Négy láb jó, két láb rossz!" Amint a totális diktatúra eléri a tetőpontját azzal, hogy a disznók beköltöznek az ember házába, üzletelésbe kezdenek a szomszédokkal, sört és whiskyt vedelnek, sőt két lábon kezdenek el járni, ostorral a csülkükben, ez a jelmondat úgy változik, hogy "Négy láb jó, két láb jobb!". Bár a farm ember nélkül is működik, sőt "Hogy, hogy nem a gazdaság egyre gazdagabb lett, az állatok mégsem gazdagodtak – kivéve persze a disznókat, meg a kutyákat". Végül az eredeti alapelv, miszerint "Minden állat egyenlő" szintén kiegészül, minden korrupt rendszerre jellemző módon úgy, hogy "Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél."

Nincs új a Nap alatt.

1 Tovább

Vesztőhely

Valami nem stimmel ezzel a hellyel. Nem tudom mióta vagyok itt. Látszólag minden rendben van. Kellemes a hőmérséklet, kényelmes a berendezés, a tápanyagellátás egyenletes és megfelelő. Állandóan hallatszik egy megnyugtató, ritmusos hang, mintha távoli dob szólna az őserdőben. Néha más hangokat is hallok. Leggyakrabban egy lágy, hol enyhén ereszkedő, hol emelkedő hangot, amely mintha egyszerre szólna kívülről és belülről, ami bennem is rezonál. Máskor erős és ijesztő hangokat, mintha valami hirtelen felrobbanna, vagy mintha odakint kiabálnának, veszekednének. Időnként pedig zene szól. Hasonlít a távoli dob hangjára, amit állandóan hallok, de más ritmusban és gyönyörű, különös dallamokkal. Vagy időről-időre az a furcsa zúgás, ami ha beindul, akkor elkezdődik a rázkódás, huppanások, ide-oda dülöngélés. Általában sötét van, de nagyon szeretem amikor halvány narancsos, rózsaszínes derengés vesz körül, ilyen lehet a fény. Soha nem láttam még a tiszta fényt, de a bőrömön érzem, amikor a cellámon kívül ragyog. Egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam és...úgy érzem - valami nem stimmel ezzel a hellyel.

A legelső emlékem valami hosszú menekülés a nemlét elől, rohanás ide, a létezésbe, ahol aztán rám záródnak a falak. Eleinte örültem, mert azt gondoltam győztem és oltalmat találtam. Sokáig csak pihentem. Ki kellett hogy pihenjem az az eszeveszett rohanást, meg kellett erősödnöm. Vártam. Tudtam, hogy létezésem még titok. Jó volt a tudat, hogy nem ismer senki, biztonságban éreztem magam tőle. Aztán tudomást szereztek rólam. Ebben biztos vagyok, mert egyértelmű üzenetet kaptam. Aki először értesült a létezésemről, az nem örült nekem. Fenyegető gondolathullámokat küldött felém, félelmet, fájdalmat és dühöt. Egy ideig még érkeztek olyan gondolatok is hozzám, amelyek átöleltek.

Végül egy döntés született a sorsomról, innentől kezdve nem volt többé ölelés, csak jeges félelem. Meg kell halnom. Csak idő kérdése és kivégeznek. Valamiért nem lett volna szabad létrejönnöm, de nem értem, hogy miért. Próbálom magam kicsire összehúzni, próbálok észrevétlen maradni, minél kevesebbet mozogni. Hátha megbocsátanak nekem és kegyelmet kapok. Kiktől? Nem tudom. Azoktól, akik arra ítéltek, hogy egész életemet ebben a kipárnázott börtönben töltsem, ahonnan egyenesen a vesztőhelyre visznek. De az is lehet, hogy nem visznek már sehova sem, hanem itt helyben fognak lemészárolni. Nincs mit tenni. Nincs remény. Ezért mondtam, hogy valami nem stimmel ezzel a hellyel. Utoljára hallottatok felőlem – ha vagytok egyáltalán. Most, amikor ezt olvassátok, én már sikítok. Kinyílt egy fényes kapu a cellám falán. Csillogó, hatalmas  pengék, fogók, szúróeszközök jöttek be rajta, amelyek elől nem todok elbújni sehova, mert látnak engem! Mindjárt belém döfnek, belém vágnak és széttépnek. Nagyon félek!

0 Tovább

A húsevés bűn?

Ha így tesszük fel a kérdés, a húsevés egyből morális, jogi, vallásos kontextusba kerül. (Lásd korábbi Morál, jog, lelkiismeret című posztomat is ezekről az összefüggésekről.) De vajon feltesszük-e így a kérdést, illetve kik teszik fel így a kérdést? Elsősorban a vegetáriánusok, újabban a vegánok, sőt nyers vegánok! Itt jön a következő kérdés: vajon vallás-e a vegánizmus? Természetesen igen, bár transzcendens elem hiányában inkább csak afféle vallásszurrogátum, valláspótlék a modernkor embere számára, hiszen megváltást és megoldást kínál evilág összes bajára azzal, ha abbahagyjuk a húsevést. Az ősbűn tehát a húsevés, ebből kell megtérni és így nem csak az állatok számára jön el a kánaán, hanem a környezetszennyezés is megoldódik, az esőerdők kiirtása megszűnik, az emberek pedig derűsek, békések és szelídek lesznek, mivel az állatok öldöklésében való bűnrészességük megszűnik, a húsevés nem megy az agyukra és nem okoz agresszivitást. Ezt tanítja tehát a vegán vallás. Elméleti megközelítés helyett először nézzük meg két híres történelmi személy gyakorlati példáját annak eldöntése céljából, hogy a vegánizmus igaz vagy hamis vallás.

  1. Adolf Hitler 

Köztudomású, hogy Hitler – ha nem is egész életében, de élete második felében megrögzött vegetáriánus volt. A Führer egykori ételkóstolója, Margot Woelk, 95. születésnapja alkalmával adott interjúban elmondta, hogy a náci vezető kizárólag a legfrissebb gyümölcsökön és zöldségeken élt az alatt a két év alatt, amikor a Führer szolgálatában állt, 1942-től kezdve. Woelk feladata az volt, hogy megkóstoljon minden olyan ételt, amit Hitler elé toltak; a biztonsági lépés célja egy esetleges mérgezés „kivédése” volt. Az interjúban elhangzott az is, hogy „Hitler vegetáriánus étrendje az árja faj testi tisztasága melletti elköteleződést tükrözte. Egy 1930-ból származó, a Hitlerjugend számára készült irányelv például a szójababot – amelyet egyébként „náci babnak” nevez a füzet – ajánlja a hús fogyasztása helyett. A náci pártvezér ráadásul 1942-ben azt mondta Joseph Goebbels propagandaminiszternek, hogy ha Németország megnyeri a háborút, akkor az egész birodalom vegetáriánus lesz.

  1. Jézus Krisztus

Jézus Krisztus - vagy zsidó nevén Jeshua ben Joszef, illetve Jeshua HaMassiah – a korabeli zsidó kultúrában nőtt fel, melyben az étkezést is a Tóra törvényei szabályozták. Evett húst Jézus? Igen, sőt azt olvassuk a Máté evangélium 11. fejezet 19. versében, hogy „Azután eljött az Emberfia, aki ugyanúgy evett és ivott, mint mások. Róla meg azt mondják: Nézzétek, milyen falánk és részeges! Vámszedőkkel és bűnösökkel barátkozik!” Bár ebben az idézetben a hús kifejezetten nem szerepel, de a Máté 26,17-ben ez áll: „A kovásztalan kenyerek első napján pedig Jézushoz mentek a tanítványok, és azt mondták: Hol akarod, hogy elkészítsük néked ételedre a húsvéti bárányt?”

Majd így folytatódik: „Ő pedig mondta: Menjetek el a városba ahhoz a bizonyos emberhez, és ezt mondjátok néki: A Mester üzeni: Az én időm közel van; nálad tartom meg a húsvétot /eredetileg pászka ünnep/ tanítványaimmal. És úgy cselekedtek a tanítványok, amint Jézus parancsolta nekik; és elkészítették a húsvéti bárányt.” Ezután következik az utolsó vacsora. Többször olvashatjuk az evangéliumokban azt is, hogy Jézus halat evett, még feltámadása után is!

Mivel a vegánizmus vallási kontextusba helyezi a húsevés kérdését, ezért elkerülhetetlen annak vizsgálata, hogy vajon a keresztény kultúrkör alapját jelentő Biblia mit mond erről a kérdésről. Jézus Krisztus személyén túl az Újszövetségben több egyértelmű kijelentés vonatkozik a húsevésre, vagy húst nem evésre. Csak néhány rövid példa:

Rómabeliekhez írt levél 14,2-3: „Van, akinek az a meggyőződése, hogy mindenféle ételt szabadon megehet. Akinek meg gyenge a hite, azt hiszi, hogy csak zöldségféléket ehet. Aki tehát mindent megeszik, ne nézze le azt, aki bizonyos dolgokat nem eszik! De aki nem eszik meg mindent, az se ítélje el a másikat, aki mindenfélét szabadon elfogyaszt!” (Az Újszövetség egyedül a vérevés tilalmát tartotta meg az ószövetségi, étkezésre vonatkozó szabályok közül, de erről majd a „vérsprint” témánál bővebben.)

Tehát a vegánizmus téved, amikor a húsevést bűnnek tekinti, ráadásul - bár vallási kérdést csinál ebből - mégsem nyújt valódi megnyugvást a vegánok lelkiismeretének, sőt, inkább az örökös - és utólagos - lelkiismeretfurdalást a valaha elfogyasztott összes állat miatt, ami utólag sem jóvátehető bűn. Vagyis vallásként hamis vallás, feloldozást nem ad.

Lezárásként visszatérve a két példára levonható az a következtetés is, hogy nem a húsevés tesz agresszívvá, kegyetlenné, barbárrá önzővé és nem a húst nem evés tesz szelíddé, kedvessé, megértővé, önfeláldozóvá.

A Korinthusbeliekhez írt első levél 10,25 szerint „Minden fajta húst megehettek, amelyet a boltokban árulnak. Ne kérdezzétek, honnan származik!”

Legalábbis Pál apostol korában még így volt.

 

2 Tovább

Tajga Réme

Gyerekkorom egyik legemlékezetesebb karácsonya az volt, amikor egy pedálos Moszkvicsot kaptam ajándékba. Úgy hat éves lehettem és nekem az egy igazi autó volt. Amikor először megláttam a karácsonyfa alatt, el sem hittem, hogy tényleg az enyém. A karácsonyi ceremónia a családban a következő volt: izgalommal vártuk húgommal a csengőszót, ami az előszoba felől szólalt meg mindig. Akkor kirohantunk az előszobán keresztül a folyosóra, onnan be a nagyszüleink lakásába, egészen az utcára néző szobáig és ott állt a két ablak között a plafonig érő fenyőfa, feldíszítve. Szóval egy ilyen - minden évben palonig érő (!) - fa alatt parkolt az autóm. Kályhabarna karosszéria, csillogó kilincs és lökhárító, szép piros-fehér kerekek, kivehető bőrülés, fémkormány, alumínium keretből szélvédő, kétsebességes hajtómű (előre, hátra), igazi, laposelemmel működő reflektorok, műszerfali kapcsolóval, hátsó rugózás, a sofőrülés mellett jobbról és balról egy-egy kis belső perem, ahol mindenféle kincset lehetett tartani. A kocsi elején cirkalmas, cirill betűs felirat: МОСКВИЧ, hátul pedig rendszámtábla! Természetesen a kétszobás lakásban egyből kipróbáltam, de legszívesebben a hosszú folyosón hajtottam volna vele fel-le, egész este, ha nem lett volna kint mínusz 15 fok. Leginkább az nyűgözött le, hogy a kormány nem csak dísz, de valóban működik, az autóm tud kanyarodni – nem úgy, mint a merev első futóműves match boxok.

Elkövetkező éveim fő közlekedési eszköze lett ez az autó, ami több volt játékszernél. Nagyapámat rendszeresen ezzel kísértem el a házunktól mintegy egy kilóméterre lévő városközponti cukrászdába, ahol gesztenyepürét kaptam, amíg nagyapám komoly sakkpartikat játszott nyugdíjas barátaival, kékes cigarettafüstbe burkolózva. Ha elfogyott a pürém, meggymárkát ittam és néegettem a hatalmas filodendronokat, legyezőpálmákat az asztalok között. De már alig vártam a játszma végét, hogy vasparipámra pattanjak. Nagyapám előtt mentem a járdán és dudáltam, ha forgalmi dugóba keveredtünk. Majd elfelejtettem a lényeget! Duda is volt az autó jobb oldalán, jó erős hangú. Ha hirtelen megnyomtam, az emberek ijedten ugrottak félre, aztán mikor meglátták a járművemet, elismerően mosolyogtak. Büszke voltam az autómra, nagyapám meg büszke volt az unokájára, peckesen, mindig hátratett kézzel sétált mögöttem, időnként rágyújtott Ezüst Kossuth nevű cigarettájára.

Persze nem csak az utcán, de a tornácunkon és az udvarban is rengeteget használtam a kocsit. A folyosó kövezete bár régi volt, de elég jó állapotú, a téglázott udvar viszont meglehetősen zötyögött. Az autó rugózása azonban meglepően jó volt, kifejezetten élvezhető utazási élményt nyújtott nehéz terepen is. (Ezt a macskáink nem értették meg, pedig próbáltam őket is az autózás örömében részesíteni, de ahogy elindultunk kiugrottak és fejvesztve menekültek.) Apu csinált egy lejtős lejáratot a folyosóról az udvarra, így nagy köröket tudtam tenni oda-vissza. Viszont el kell ismerni, hogy borzalmasan csörgött és csattogott a járművem, igazi szovjet gyártmány volt, nem sajnálták belőle az anyagot. A nehéz vasszerkezet nagyokat huppant a lejtőről lezökkenve, a téglázott udvaron meg mintha egy tank közlekedett volna. Nem emlékszem már, hogy ki adta neki a Tajga Réme becenevet, de talán a nagymamám. Mindenesetre, mire családunk amerikai nagynénije (minden magyar családnak van legalább egy ilyen "nagynénije"), aki igazából nagymamám unokatestvére volt, legközelebb ellátogatott hozzánk, már mindenki Tajga Rémeként emlegette az autót, és a név elhangzásakor nyerítésszerű röhögésben tört ki a rokonság harsányabbik fele. Ezzel a járművel még a nagyszüleimnél rendszeresen megtartott ultipartikat is sikerült komolyan megzavarnom, ami azért nagy szó, mert a tíz filléres alapon játszott csaták közben a vendégek szorgosan fogyasztották a fröccsöket és a hangulat igen hamar a tetőfokára hágott.

Három évig tartott Tajga Rémének a fénykora, mert sajnos ennyi idő múltán egyszer csak észrevettem, hogy a térdeim beleütköznek a műszerfalba, nem tudom magam belepréselni az ülésbe. Irigyeltem is a húgomat, aki meg pont ekkorra érte el lábával a pedált, de ő ennek ellenére mégsem mutatott túlzott érdeklődést az autóvezetés iránt – a család és a kártyaparti vendégek örömére.

Aztán eltelt vagy harminc év és a nagyszülői ház megüresedett, szüleim az eladást fontolgatták. Mi már más városba költöztünk, de amikor hazalátogattunk, elvittem fiamat az öreg házba és ahogy végigjártuk a helyiségeket, a kamrában felfedeztem Tajga Rémét. Megkopottan, kicsit rozsdásan, porosan, de működőképes állapotban. Fiam szeme egyből felcsillant, ahogy kivittük az udvarra és beleült. Mintha éppen rá szabták volna! Pont jó volt neki a kocsi mérete, lábaival kényelmesen elérte a pedálokat. Édesapám, mint igazi ezermester nagypapa egy nap alatt gatyába rázta Tajga Rémét, beolajozta, csavarjait megszorította, horpadásait kikalapálta és kékre átfestette. Sajnos a duda nem került elő, de ez fiamat nem akadályozta a szakszerű használatban. Mire ő is kinőtte, öccse következett. Jelenleg Tajga Réme ismét pihen, de nem végleg! Ha majd jön a következő nemzedék, ismét készen fog állni a szolgálatra. Van benne anyag! 

0 Tovább

Morál, jog, lelkiismeret

"Az én vezérem bensőmből vezérel!" /József Attila/ 

Azt, hogy mit tekintünk szégyenletes cselekedetnek függ a közösség morális alapjától. Ha a morális alap közös, akkor annak referenciája határozza meg, hogy mi elítélendő és mi nem. A morál az alapja a jogi normáknak, amelyek közhatalmi eszközökkel biztosítják az erkölcsi szabályok érvényesülését és büntetik azok megszegését. Könnyen belátható, hogy a morális alap széttöredezése, az erkölcsi relativizmus nem csak a jogalkotók dolgát nehezíti meg egy társadalomban, hanem kihat az egyének cselekedeteinek – vagy éppen elvárható cselekedeteik hiányának – elkölcsi megítélésére is. Az egyéni cselekedetek külső erkölcsi megítélője a környezet, a közösség, belső megítélője a lelkiismeret. Amíg egy társadalomban az elkölcsi alapokon nyugvó jogrendszer harmonizál az egyéni lelkiismerettel, addig mindenki számára világos, hogy mely cselekedet szégyenletes és ez teljes harmóniát mutat azzal, hogy mely cselekedet minősül jogilag is büntetendőnek.

Az erkölcsi relativizmus korában az egyén érezheti a közösség rosszallását olyan cselekedete miatt is, amely nem vált ki benne lelkiismeretfurdalást és vice versa.

A szégyen – az eddig felvázolt kontextusban – több is és más is mint csupán egy érzet vagy érzelem. Elsősorban a lelkiismeret jelzőeszköze az emberi viselkedés morális etalonhoz mért minőségének megállapítására, ha úgy tetszik, szellemi lakmuszpapír. A lelkiismeret eltorzult működését reprezentálják az antiszociális, pszichopata, vagy éppen szadista bűnözők és ebben még – többé-kevésbé – fennáll a társadalmi konszenzus. De hatalmas elkölcsi megítélésbeli törésvonal mutatkozik olyan – nem büntetőjogi kategóriába tartozó – cselekedetek esetében mint például az abortusz vagy a házasságtörés. (Hozzátéve, hogy a nem is olyan távoli múltban még mindkét cselekmény bűncselekménynek is minősült az un. civilizált világ minden országában.)

Vagy vegyük az önkielégítés példáját! Miért kapcsolódik erős szégyenérzet hozzá, holott – és jönnek az orvosi, tudományos, pszichológiai érvek – ez bizonyos életkorban természetes, egészséges, ártalmatlan, ráadásul másoknak sem árt vele az "elkövető". Honnan hát az ösztönös szégyenérzet? Miért nem természetes ezt nyilvánosan csinálni, mint mondjuk az evést, vagy akár a római korban az ürítést a nyilvános illemhelyeken? Esetleg az a fránya lelkiismeret tud valamit, amit a racionalizáció teljes fegyverarzenálját bevetve próvál cáfolni, negligálni?

Menjünk tovább! Mi a helyzet az olyan jellegű szégyenérzettel, ami nem morálisan mérhető cselekedetekhez, hanem testi kinézethez, vélt vagy valós fogyatékossághoz, normális biológiai funkciókhoz kötődik? Miért szégyelli bárki is, hogy szeplős, pattanásos, szőrős, kopasz, kövér, sovány, korog a hasa, menstruál, nagy a füle, kicsi a melle, nagy a melle és sorolhatnánk. Abban gondolom mindenki egyetért, hogy ezek nem morális, nem lelkiismereti kérdések. Marad a közvélemény, az emberi – akár saját magunkkal szemben támasztott - elvárások illetve az azoknak való megfelelni akarás vágya. Nem lényegtelen kérdésről van szó, embereket – és különösen az ilyen szempontból veszélyeztetett kamaszok korosztályát - képesek depresszióba, öngyilkosságba hajszolni az ilyen kegyetlen elvárások. Itt jutottunk vissza a moralitás világába: akik képesek másokkal szemben olyan elvárásokat (normákat!) támasztani, amelyeknek morális alapja nincs, csak azért, hogy megalázhassák, nevetségessé tegyék a másikat és ezzel – végső soron – saját vélt felsőbbrendűségüket bizonyítsák, nyugodtan és kellő okkal szégyellhetik magukat! Hogy mégsem ezt teszik? A szégyentelenségnek ez a típusa a lelkiismeret diszfunkciójára utal, amelyhez egy folyamat vezet. Lehetséges ugyanis akarati döntésekkel sorozatosan megerőszakolni a saját lelkiismeretet, azért, hogy "hagyjon már békén ezzel az ósdi lelkiismeretfurdalással, mert nem érzem magam jól tőle". Rafinált igyekezete ez tehát az abszolút morális mércét elvető embernek a szégyenérzéstől való megszabadulásra, de nem a lelkiismerete szavának való engedelmeskedés útján, hanem éppen ellenkezőleg! Egyúttal belépés a morális vakság világába.

0 Tovább
«
12

arslonga

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek